Annyi érzés van bennem, amennyit lehetetlen szavakba önteni, most még is megpróbálok neki ugrani, hisz lassan már 10 éve ez a blog a mentsváram arra, hogy a lelkem megnyugodhasson miután írásban fogalmazom meg az érzelmeim. Noha még csak 22 éves vagyok, gyermek korom óta csak hallgatom, hogy "jaj kislányom, túl érzékeny vagy, mindent a szívedre veszel". Igen, belátom ez a mai napig nem változott, és nem mondom, hogy sajnos, óriási, hiper érzékeny lelkem van, ám az igazságérzetem talán még ennél is nagyobb, illetve bika révén a makacsságomon is lenne még mit dolgoznom. Természetesen nekem is, mint minden embernek vannak hibáim. Ám biztos, hogy hibának bizonyulna valakit úgy szeretni, hogy ösztönösen félted, és csak magadnak akarod? Persze a legkevesebb sérelemmel, vagy csak éppen annyival, amennyi még nem rombolja az önbizalmad és az önbecsülésed. Miről szól valójában a szerelem? Én eddigi életemben először úgy éreztem, hogy ez a mindent legyőző erős érzés, amik pillangókat keltenek a kis pocakomban, annyira mámorosan a hatalmába tud keríteni, hogy kizárólag a másikat tartsam szem előtt, hogy neki mi esik jól, illetve mivel nem bántom meg, hogy tudok neki maximálisan megfelelni, mind külsőleg, mind belsőleg, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem vele, vagy a közelében. Igyekszem ezt az érzést annyira megfogalmazni amennyire csak lehet, bár az teljesen megfoghatatlan, kifejezhetetlen, amikor már csak attól te érzed magad a világ legboldogabb emberének, amikor felébredsz reggel, átfordulsz a jobb oldaladra, és Ő alszik melletted, majd mikor felébred, majd rád mosolyog, megszűnik a világ, valamint vele az összes problémád, hisz Boldog vagy. Annyira boldog vagy, hogy minden érintésétől libabőrös leszel, már a levegő is szikrázik köztetek ha egymásra néztek, és nem tudod megállni egy pillanatig sem, hogy ne érj hozzá, ne simogasd, vagy ne hangoztasd szinte minden percben, hogy mennyire szereted. Ezen felül mi a helyzet a bizalommal? Tudod, hogy számodra Ő jelenti a világot, hogy senkire nem tudnál úgy felnézni, mint rá, minden ismerősödnek, barátodnak isteníted, hogy mennyire tökéletes, hogy szinte már megszédít csak az is, ha róla mesélhetsz, mivel ilyenkor újra és újra megéled azokat a pillanatokat, amikben csak Ti ketten léteztetek. Na, de mi van, ha mindemellett a legváratlanabb módon koppansz? Mennyire fáj, ha egy másik nővel nem csak kedves, hanem míg te elvakultan otthon várod őt, számolod a perceket, hogy mikor végez már, ő addig esetleg más nőkkel is beszél, és az a beszélgetés nem pusztán baráti?! Természetesen mindenkinek lehetnek barátai a másik nemből, viszont az már más nézőpontba helyezi a kapcsolatotokat, ha melletted másnak bókol, vagy úgy beszél azokkal a bizonyos barátokkal, mintha ő még mindig szingli lenne, és nem változott volna meg. Amíg szingli vagy persze ideig óráig szép, hogy akkor ott, és azzal csinálsz azt, amit akarsz, de ha már szeretsz valakit, és próbálkoznak nálad, nem egyértelmű az a reakció, hogy De, megváltoztam, már van egy párom. Nem vagyunk egyformák, éppen ezért fontos mindig a másik szemszögéből is megvizsgálni a dolgokat. Az én esetemben az első kérdés amit mindig felteszek magamnak: vajon, ha a helyemben lenne, ő hogy reagálna? Próbálok higgadt maradni, a szívem minden percben tiltakozik az ellen, hogy nélküle kelljen élnem, hisz mióta csak első látásra belé szerettem, nem tudom elképzelni nélküle az életem, csak ő létezik, és minden perc fáj, amit nélküle kell eltöltenem. A világ legjobb emberének tartottam, de azért múlt idő, mert én annak okán, amit érzek, sosem tudtam volna más férfia rá nézni, bókolni neki, vagy megjátszani magam, mintha nem lenne párom. Mellette változtam meg leginkább. Nem rózsaszín köd ez, tiszta érzelmek, amikkel tisztán látok. Az eszem azt mondta, ez nem fér bele, nem szeretnék soha többé csalódni benne, legalábbis más nők miatt nem, ezért inkább elengedtem. A szívem vérzik, több sebből is, és ezért mi mást tettem volna, minthogy én is megbántottam. Hiba volt. Ez fáj a legjobban, nem szándékos volt, a düh beszélt belőlem, és én vagyok a hibás, hogy hagytam, hogy eluralkodjon felettem, hiszen minden szó amivel megakartam bántani, engem is bántott, mert szeretem. Sosem akartam megbántani szándékosan ez alatt a 9 hónap alatt, még is annyira fáj amit érzek, hogy legszívesebben üvöltenék. Nem akartam, hogy kisétáljon az életemből, nem látom ugyan máshogy a történteket, sosem éreztem magam ennyire becsapva, és valóban a tettek azok, amik igazán számítanak, de a legfájóbb érzés azzal szembesülni, hogy nem vagyok neki elég. Miért nem? Mindent megtettem, hogy legalább fele annyira szeressen, ahogy én őt. Nem vagyok elég jó ennek ellenére sem, ha az lennék, én szerepelnék a "kifogások" közt azokkal a nőkkel szemben, akikkel beszélt mellettem. Egyszer sem láttam a nevemet, amikor arról volt szó, hány nővel találkozna. Nyilván az én esetemben is akadtak férfiak, akik szerettek volna tőlem többet, mint barátságot, viszont gondolkodás nélkül közöltem minddel: Szerelmes vagyok. Visszavonhatatlanul szeretem bármekkora fájdalmat is okozott.
